JÜNNAN: LIJIANG
Kínai tartózkodásunk óhatatlanul felvetette annak lehetőségét, hogy megnézzük Tibetet. Bár hivatalosan Tibet Kína része - mint Hongkong és Makaó -, de néha maga a fej sem tudja, hogy is kezelje ezt az egységet. Tibetnél ennek egyik markáns jele, hogy csak úgy nem lehet belépni a területére. További korlátot szab az időjárás és néhány, a külföldiek számára tiltott időszak. Ezért, és a család érdeklődését is figyelembe véve Tibet lemaradt a meglátogatott "kínai" helyek listájáról, de kárpótolt minket az ország legdélnyugatibb tartománya, Jünnan. Jünnan mindig is vonzott. Számtalan természeti látnivaló, UNESCO listás hely, változatos táj, sokszínű etnikai összetétel és Tibet közelsége mind-mind mellette szólt. A rendelkezésre álló szabad napjainkra hangolva egy viszonylag sűrű és tartalmas programot sikerült összehoznunk: volt benne városnézés, templom, hegymászás és szurdoktúra. Útunkat messze emlékezetessé tette eddigi legjobb kínai sofőrünk, akiben egy igazi idegenvezetőre is leltünk. Öt napos kirándulásunkról több beszámoló szól majd, ennek első része következzen.
LIJIANG
Lijiangban egy szomorkás és esős szerda reggel landoltunk. A reptér környéke ködbe burkolózott, és a szálláshoz vezető utunk sem adott okot az ujjongásra. Lijiang 2.400m-es magasságban fekszik, Hangzhou tengerszint feletti magassága kb. 100m. Nem csak ebben, de hőmérsékletben is nagyot váltottunk, örömmel húztuk fel télikabátunkat és meleg pulóverjeinket. Szállásunk Shuhe faluban volt, kb. 15 percre a város központjától. Magától értetődött, hogy először ezt az ősi települést nézzük meg. Esőben, hidegben, de legalább nem tömegben.
A falu a naxi nemzeti kisebbség egyik legrégebbi lakóhelye, nevének jelentése: egy falu a csúcs lábánál. Gyönyörű faszerkezetes házak, apró kis csatornák, számtalan híd, szebbnél-szebb és kreatívan kialakított bolt, éttermek és szórakozó helyek várják a turistákat. Kicsit olyan, mint egy újrafogalmazott skanzen. A rossz idő ellenére is nehéz volt az ütemes haladás: nem megállni és gyönyörködni az apró részletekben.
Shuhe után átautóztunk Lijiang óvárosába, amely Jünnan egyik UNESCO listás helye. Az óváros több mint 800 éves története a késői Song és a korai Yuan-dinasztia idejére nyúlik vissza. Kublaj-kán uralkodása alatt a város gyorsan fejlődött, gazdasági és kulturális központtá nőtte ki magát, és fontos szerepet töltött be Jünnan Tibet és India közötti kereskedelmi vérkeringésében is. A település szerkezetét az egymáshoz közel épült, faszerkezetes, cseréptetős házak jellemzik. Érdekesség, hogy ellentétben a legtöbb régi kínai várossal, itt nem találkozunk a várost védő fallal. A legenda szerint ennek elég prózai az oka: kb. 500 éven át a Mu-család uralkodott Lijiangban. Nevük kínai karakterének keretbe foglalása (a keret a városfalat, a karakter a családnév mellett Lijiang kormányzóját is jelentette) egy másik értelmet kap, nevezetesen, hogy a kormányzó és leszármazottai úgy fognak csapdába esni a történelem során, mint a patkányok. Tartva a rossz ómen beteljesülésétől, a város köré sosem emeltek falat. Lijiang és a víz elválaszthatatlanok egymástól. A kis óvárost apró csatornák és több mint 300 híd hálózza be, ezért Suzhou mellett a Kelet-Velencéjének is hívják a települést. A víz az ún. Fekete-sárkány medencéből (Black dragon pool) érkezik. A vízfelhasználás kifejezetten érdekes, kutanként mindig 3 ágat találunk: az egyikben a zöldséget mossák, a másikban a ruhát, a harmadik pedig az étkezéshez kell. Az utakat helyi kővel borították, tisztítását a víz végzi el. Esténként megnyitják a központi zsiliprendszert, és a szabadjára engedett víz lemossa a szűk kis sikátorokat. Akárcsak Shuhe, a szűk kis utcák éttermekkel, bárokkal és kézműves boltokkal tarkítottak.
Lijiang a naxi nemzetség fő központja. A történészek szerint a naxik a tibeti fennsíkon élő, Qiang utódok nomád törzsének leszármazottai, akik a szomszédos törzsek elől Szecsuán felé menekültek, majd tovább déli irányba, Baisha és Lijiang felé. Vallási vezetőjük a dongba, az öreg bölcs ember, aki az olvasás birtokosa; a naxikat ugyanis nem tanítják meg saját írásuk olvasására, ez csak a bölcs kiváltsága lehet. Emlékeiket, tudásukat több mint 50.000 könyv foglalja össze. Írásuk egyedülálló, sajátos képírás, kicsit olyan, mintha gyerekrajzokat látnánk. A vallás a természet és ember kapcsolatán alapul, sámánista jelleget hordozva. Nincsenek templomaik, mai napig a han nemzetség templomait látogatják. Sokan átvették a Tibetből eredő buddhizmus Kagyu-vonalát.
A két település után átfázva, melegre vágyva tértünk vissza szállásunkra. A családi kézben lévő hotel a környékre jellemző építészeti stílust képviselte: faszerkezetes épületek, középen gyönyörű kerttel és rengeteg virággal. (A sok virág egyébként egész Lijiangot beborította.) Szobánk hangulatos és kényelmes volt, de ami a nyári melegben áldás, az most hátrányként jelentkezett: fogalmazzunk úgy, hogy a szigetelés és a légmentes záródás nem volt az apartman erőssége; mókustól kezdve minden kisebb állat vígan közlekedhetett szobáinkban. Hideg volt, nagyon hideg volt... 0°C körül...a szokásos klímás fűtés nem volt a leghatékonyabb, és az ágy keménysége a fa padlóéval vetekedett. Reggel hasonló érzéssel ébredtünk, mint ausztráliai sátorozásunk után, ahol a hálózsákokat otthon hagytuk, a derékaljat meg nem fújtuk fel :-) Szerencsére a nap sütött, és bizakodva tekintettünk jünnani második napunk elé. A következő bejegyzés erről fog szólni.
További bejegyzések jünnani utunkról:
2019. május
