EGY MÁRCIUSI HÉTVÉGE A DOLOMITOKBAN
Március 15-nek köszönhetően lett egy hosszú hétvégénk és elutaztunk a Dolomitokba. Évek óta az "ide egyszer el kell menni" listán szerepelt.
Bújva a számtalan hasznos (és haszontalan) leírást és beszámolót eldőlt, hogy Cortina d' Ampezzo az ideális kiindulási pont a "Dolomitok esszenciája" jellegű csillagtúrákhoz. Végül is San Vito di Cadore lett a befutó, a település csupán 10 percre helyezkedik el Cortinától.
Csütörtök kora reggel indultunk és kb. 8-9 órás út után érkeztünk meg. Többször megálltunk, hol kicsit megmozgatni a tagjainkat, hol sétálni egyet a kutyánkkal. Ahogy közeledtünk, világossá vált: bár a völgyekben már tavaszodik, de a magasabb pontokon még a hó az úr.
A szállásunk elfoglalása után - még a naplemente előtt - felsétáltunk a falu házai mögött elterülő rétre és a sípályához. A hegyek közötti időjárás szeszélyességét elég hamar megtapasztaltuk. Pár órán belül az égbolt kitisztult és a napsütésben a komor, hófödte csúcsok is barátságosabbnak tűntek. Igazi felüdülés volt a csapat minden tagjának felmelegedni a nap sugarai alatt, leülni a fűben és sétálni a beszűrődő napfénytől misztikussá vált fenyőerdőben.
A következő napra a Drei Zinnen vagy Tre Cime di Lavaredo "megmászását" terveztük. Sajnos az internet bődületesen sok információja nem mindig tartalmazza azt, amire épp szükséged lenne. Amit megtudtunk: a Drei Zinnen Cortina d' Ampezzo-tól nincs messze, a túrázásnál több útvonalat is követhetünk és ezek nehézsége is változó. Ha a legkönnyebb megoldást választjuk, akkor a Rifugio Auronzo menedékháztól egy babakocsival is teljesíthető rövid túrával már megkapjuk azt a látványt, amiért a hely olyan híressé vált.
Ehhez képest a márciusi valóság:
Cortinától kb. 45 perc az út autóval, mert a szerpentin nem - még az olaszoknak sem - ad sok lehetőséget a száguldásra. Bár a GPS mutatta, hogy tovább kell mennünk, a nyáron járható út most lezárásra került és a Chalet Lago Atorno előtt tudtunk leparkolni. Elementünk a Misurina-tó mellett, amely lehetett volna ilyen is:
Ellenben ilyen volt: :-)
A Chalet Lago Atorno előtti parkoló elég kicsi, de szerencsére találtunk egy szabad helyet. Nyáron szerintem itt esélytelen megállni. A hotel mellett van - szintén téli opció - a hószánok állomása is. Ha valaki nem gyalog szeretne feljutni a menedékházig, akkor itt tudja megrendelni a szolgáltatást. Ez lehet 2 az egyben 1 opció is, mert lefelé - szintén télen - szánkózhatunk a kocsiúton. De csak azok, akik hószánnal mentek fel. (A szánkók a Rifugio Auronzo mögött sorakoznak,, de nem lehet őket elvinni.) Kb. 10-kor kezdtük el túránkat a Drei Zinnen-hez, tele lelkesedéssel. A táj meseszép volt, képeslapra illő. Havas út, havas hegyek, ragyogó napsütés, kellemes hőmérséklet, és ami a legfontosabb: kevés ember! Ennek különösen azért örültünk, mert így Fagyi kutyánk nagyobb szabadságot kapott és bátran elmertük engedni. Egyedül a hómobilokra kellett figyelnünk.
Az út első szakasza - kb. 45 perc - lankás, könnyed túra, majd elérkezünk egy nagy parkolóhoz - ezt csak sejteni lehetett a hó miatt. Nem mérik olcsón a parkolást, személyautókra 30 Euró/nap. Itt megpihentünk és lenyűgözve csodáltuk a környező hegyvonulatokat.
A parkoló után a szerpentin soha véget nem érően kanyargott felfelé. A következő megálló a Malga Rin Bianco étteremnél volt, ez egyben visszafelé a szánkópálya vége is A nap hét ágra sütött, a hó visszaverte a sugarait. Az arcunk égett, a szemünk vörös lett. Naptej és napszemüveg nem volt nálunk - kivéve férj -, elvégre felhős időt jósoltak....Este vörösre égett fejjel és piros nyuszi szemekkel átkoztuk azt a pillanatot, amikor ezek kimaradtak a csomagolásnál. Egyre jobban küzdött mindenki: meleggel, emelkedővel, napsütéssel. Addig-addig nyekeregtünk, míg egy lefelé haladó hómobilt leintettünk és az út maradék szakaszát - a srác szerint 10 perc gyaloglást - szánnal tettük meg. A nap egyik legjobb döntése született. Stefano lelkesen segített Fagyit beterelni a szán elejébe - volt pár nekifutásunk - majd felsuhantunk a Rifugio Auronzo menedékházhoz.
A 2333m magasan elhelyezkedő menedékház tökéletes megálló - vagy épp kiindulási pont - a túrázáshoz. Szezonban - ami nem március - nyitva van és étkezést/szállást is biztosít. Március közepén semmi sincs, még mosdó sem! :-( Az épület elődjének építését 1912-ben kezdték meg Giuseppe Palatini mérnök terve alapján és„Longeres kunyhó” néven avatták fel. Sajnos a Világháború során lerombolták. 1925-ben a romokon folytatták az újjáépítést, és egy tűzvészt követően - amikor ismét rommá dőlt - a mai formáját és nevét 1957-ben nyerte el.
Mi innen nem mentünk tovább - és talán 1 embert kivéve senkit sem lehetett látni a távolabbi ösvényeken - de nem volt hiányérzetünk. A napsütésben átadtuk magunkat a látványnak.
A pihenőnk után lefelé szánkót ragadtunk és a kb. 5km-es utat szánnal tettük meg. Nem is tudom, ki élvezte jobban: Fagyi vagy a fiúk?
Járgányainkat a Malga Rin Bianco mellett hagytuk és az egész nap fáradalmát az étteremben vezettük le. A családi tulajdonban álló Malga 1300 óta áll ellen az időjárás és a történelem viharainak, 1875m magasan. Kis teraszáról fantasztikus panoráma nyílik a környező csúcsokra. Alig lehetett észrevenni az épületet, tetejét vastag hóréteg fedte. A környező 300 hektáros legelőt is nehéz volt elképzelni, rajta a békésen legelésző tehenekkel, kecskékkel és lovakkal. Késő délutáni ebédünk - házi készítésű tészták helyi gombákkal, fehérborral fűszerezve - pazarra sikeredett. Nehezen vettük rá magunkat, hogy a maradék gyalogos szakaszt az autóig újra megtegyük.
A következő napra a Secada-t szerettük volna megnézni, de a csapat nem akart 2 órát autózni. Ezért alternatív megoldásnak arra gondoltunk, hogy a Drei Zinnen-t máshonnan is felfedezzük. Az egyik leírás szerint Sesto-nál felvonóval is megközelíthető. Így elindultunk Sesto felé. Mivel a tavakkal - eddig - nem volt szerencsénk (jég és hó fedte mindegyiket), örömmel fedeztük fel, hogy a Toblacher-see vagy Lago di Dobaccio már megszabadult téli ruhájától és türkiz zöld színével - mint egy elvesztett ékszer - tündököl a fák között.
A tó 1259m magasan fekszik és az őskorban több sziklaomlást követően alakult ki. Bár az általam olvasott ajánlók közül egyik sem említette, érdemes felkeresni és körbe sétálni. Télen a sífutás, nyáron a biciklizés és a túrázás központja. Nem messze tőle található a Nasswandi-katonatemető vagy a Dürren-tó. Kemping, hotel, étterem, büfé várja a turistákat.
A rövid kitérő után folytattuk utunkat Sesto felé.
Mikor megérkeztünk, természetesen nem az történt, mint amire készültünk. Sesto "végén" Bad Moos-nál találtunk felvonókat. Az információs pultnál ülő úr felvilágosított minket, hogy felmehetünk, de ott nagyon nincs semmi. Nem egy túrázós, látványos rész és különösen nem kutyával. De ha séta+kutya+látvány együtt a cél, akkor menjünk Stiergartenbe. De ne ma, mert mire odaérünk, leállnak a felvonók (16:30). Nem lettünk vidámak a hallottaktól és ez talán látszott az arcunkon is. Ezért mentő ötletként javasolta, hogy sétáljunk át az út túloldalára és tudunk a kutyával is túrázgatni.
Egy hídon átkelve megérkeztünk a Dre Zinnen Natural Park-ba, pontosabban a Val Fiscalina völgybe. A térképet áttekintve elég hamar világossá vált, hogy túl messzire már nem tudunk menni, de egy rövidebb körsétára még lesz lehetőségünk a naplemente előtt.
Az időjárás az összes eszköztárát bevetette. A Toblacher-tónál rövid ujjúban kezdtümk, majd nagykabátban ültünk az étterem teraszán, a metsző szélben átfázva. Útközben és Sesto-ban is ismét ragyogóan sütött a nap, de mire átgyalogoltunk az út túloldalára, beborult az ég és elkezdett esni az eső. Még így is ámulatba ejtően szép volt a völgy: a lankás rét, körbe ölelve a hatalmas fenyőfákkal, mögöttük a havas bércekkel és a hol kék, hol pedig szürke égbolttal.
Talán egy 40 perces gyaloglás után értünk el a Hotel Dolomitenhof melletti parkolóba. A környéken kiváló sífutó pályák állnak a rendelkezésre, ezt a kocsik szép száma is mutatta. Akárcsak késői érkezésünket, mert a többségükbe már pakolták be a felszerelést és a túrázók is visszafelé tartottak.
Innen még további 3-4 óra gyaloglásnyira lett volna a következő megálló és a hütték is zárva is voltak. Ezért csak sétáltunk egyet a sífutó pálya mellett, megcsodáltuk a kilátást és a szokatlan, skandináv design-t képviselő Bistro Bergsteiger-t, majd visszagyalogoltunk az autóhoz.
A szállásunk felé ismét tavaszias, napsütéses időben autóztunk a Dél-tiroli völgyek között.
Cortinában még megálltunk megnézni a síugró sáncot. Elődjét, a Franchetti-sáncot 1923-ban emelték, a hoteltulajdonos Giorgo Franchetti támogatásával. Egy bővítést követően lebontották, majd 1940-ben átadták a megváltozott versenykövetelményeknek megfelelő új építményt. 1956-ban a téli Olimpiai Játékok egyik helyszínéül szolgált, a legutolsó rekordot 1981-ben ugrották rajta, Azóta az enyészeté, versenyzésre már nem alkalmas. Talán 2026-ban újra feléled régi dicsősége, mert Milánóval közösen ismét Cortina d' Ampezzo lesz a téli olimpiai viadalok egyik helyszíne.
Este visszamentünk Cortinába és egy finom vacsorával zártuk utunkat.
Összesen 2,5 napot töltöttünk a Dolomitokban és minden percét imádtuk. A "téli"/kora tavaszi időszak előnye mindenképpen a kevesebb turista, a dugó-mentes közlekedés. Hátránya, hogy ha nincs kellő tapasztalat, korlátozottabbak a túrázási lehetőségek (az időjárási körülmények miatt is) , illetve "kevesebb" a látnivaló, lásd befagyott, hófödte tavak. Ezért megbeszéltük, hogy érdekes lenne látni a Dolomitokat a május-szeptember közötti időszakban is!
2024. március
